jövök

Szeptemberben gyermek bolcsizni fog es en csak irni fogok... :))) csak irok es irok...de jo lesz! Ugy hianyzik a naplom!

nem látok ki

nem vagyok túl jól hetek óta. persze mindenhol mosolygok, így illik. de belül szétfeszít a sírás és az ideg. nem szeretem az ilyen kilátástalan helyzeteket, főleg nem a saját életemben.

p. anyja közölte, hogy amíg él, nem adja el a házat és mivel ő haszonélvező, ez van. mindenki dögöljön meg, akkor ő egyedül lakik egy 120 nm-es házat amit egyébként nem tud fenntartani, de kit érdekel és kit érdekel az unokája, hogy egy szobába nyomorgunk hárman? senkit. őt sem.
oda nem tudunk menni lakni, mert ott van. agyérelmeszesedés meg ivás, stb. ki kivnácsi erre? én nem. és a gyereket sem tenném ki ilyen helyzetnek.

az albérlet árak az egekbe, talán a duplájáért kapnánk lakhatót a mostaninak, hurrá. mivel p. így nem tudja eladni a házat, a pénzéhez sem jut, tehát várakozunk. de mire? hogy meghaljon az anyja? ez milyen már? onnan pedig kirakni nem lehet, ha ő nem megy bele az eladásba. és nem megy, már csak azért sem, mert többször meg lett kérve. igen, gonosz és rosszindulatú, de ő jól van így és  boldog, köszöni szépen.

én pl. nem vagyok jól és boldog sem vagyok. de hát ez spec. saját probléma. minden nap próbálok ráfókuszálni valamire,hogy milyen jó nekem, de nem. nem jó. ilyenkor persze körülötted mindenkinek bejön az élet és te örülsz is ennek, csak még jobban hátrányban érzed az életed és jó kis tükör, hogy neked hol kellene tartanod és hol tartasz.
sehol.
persze lesz jobb is.
persze.

nem látok sem kiutat sem kitörési pontot, de próbálkozom egy pályázattal ami mindent megoldana, hátha.
p. belekezd egy boltba amire már régóta vágyott aztán most úgy tűnik összejön, de hát mire abból pénz lesz szerintem két év. azt mondta addig itt maradunk, de én inkább lógnék egy kötélen.
persze, lehetne rosszabb is.
persze.

talán jobb lenne ha én is örököltem volna egy rakás házat, vagy anyámék vettek volna lakásokat meg autókat, de nem. egyszer örökölhettem volna anno-nagyi lakását-de azt is elvette az apám és eladta. az lett volna az egyetlen ugródeszkám lakásilag de úgy volt hogy lesz aztán nem lett és huss.
úgy érzem az életemet egy kibaszott albérletben fogom leélni azt is 36 négyzetméteren.

amúgy jól vagyunk. imádjuk a babát aki egyszerűen gyönyörű és cuki. ez a szülés és családi állapot változás is jó tükör volt nekem. nem egy remekbe szabott kapcsolatomat hagytam hátra, jó sokat csalódtam emberekbe és ez azóta sem változott, pedig erőlködtem, hogy ne tulajdonítsak ennek jelentőséget, de nem megy. ami fáj az fáj és valamiért nem múlik. már nem viszonyulok, csak mosolygok.

mondtam p.nek a minap, hogy eladom a kanapét és szoba asztalt, azzal is nyerünk egy kis teret és amúgy sem használjuk, csak tologatom. tök gáz, de muszáj, mert már napi szinten előjön a klausztrofóbiám. nulla élettér, nulla privát szféra. esténként beköltözünk a konyhába,hogy ne zavarjuk a  babát, nagyon romantikus. tegnap pl. a wc-be kempingeztünk.

valahogy mostanában nem sikerül olyan pozitívnak lennem, amilyen igazából vagyok. ez a béna idő, az éjszakázás a babával, mensi, anyám, stb. pedig tényleg próbálok, de nem megy. öregszem? vagy csak tényleg ennyire reálisan látom a dolgokat, mint még soha és ez az igazság?

pl. nagy hiba volt nem elfogadni p. (ex) barátjának a lakásást, amit úgy volt hogy kiveszünk, megállapodtunk, aztán addig-addig beszélt jobbra meg balra, amíg kiderült, hogy inkább dupla áron adná ki, mint amibe megegyeztünk. ez egy geciség volt részéről, mert ugye közel 7 évig üresen állt a kecó, fizetett rá hitelt, meg úgy általában mindent amit kell, aztán mondta, hogy persze nem kenyérre kell, de akkor már inkább mégis legyen a duplája. p. borzalmasan megharagudott rá, soha többet nem fogja felvenni neki a telefont és ezt el is tudom neki hinni, de igazából most milyen jó lenne ha a babának lenne egy saját szobája, nagy kádas fürdő, nagy konyha. nem kellett volna, hogy az ego győzedelmeskedjen, akármennyire is fáj, hogy a 20 éves barátság átbaszott, de itt most már a gyerek a lényeg. én ezt akkor megértettem és hagytam, most már bánom ez van.
marad a nyomorgás és epegörcs, mostanában nálam ez a divat. gondolom a lelki keserűség teszi.

mondhatnánk, hogy ez a mostani állapot egy szülés utáni depresszió, de annak már 8,5 hónapja, tehát nem az.
megyek, bánatomba sütök pár kiflit. az legalább finom.

ambivalens élet

Az összesítés nem áll rendelkezésre. A bejegyzés megtekintéséhez kattints ide.

a helyzet fokozódik és egyre csak rosszabb

sajnos nem sikerült átformálnom az érzéseimet, pedig eltelt már pár nap. nem múlik a csalódottság érzés. mondjuk az sem sokat segített a helyzeten, hogy tegnap jól leordítottam a fejét, mert rákiabált a gyerekre, mondván ne sírjon már. hát ez megint ultra kedves volt tőle. attól hogy a nevén szólongatja egyre hangosabban és mérgesebben még nem fogja abba hagyni a sírást , mert 3 hónapos és nem tudja, hogy ez neki szól. ő csak azt akarta, hogy vegyük fel, az apja meg játszott, és nem érdekelte. ilyenkor nem is értem minek volt úgy oda a gyerekért kb. de tényleg. (most már egy kicsit a faszom kivan ettől a játszom mert ffi vagyok és nekem ez jár gyárilag c. dologtól. és ha játszom akkor megszűnik a világ és mindenki hagyjon békén!)

pedig jövő héttől rá fogom hagyni heti 3 estét a babát, mert el fogok járni edzésre és akkor majd foglalkoznia kell vele ha tetszik ha nem, mert én nem leszek ott. meg kell tanulnia, hogy nem akkor szeretem meg ajnározom a gyerekemet mikor éppen kedvem van hozzá vagy ráérek, akkor viszont 300%-osan. ez így nem működik.
igen elbasztam azt a dolgot, hogy mindent kivettem a kezéből. mindent megcsinálok helyette, még olyan szerelgetési munkákat is ami egyébként nem az én feladatom lenne..csak azért mert sokat dolgozik és szegényke. hát nem, ennek vége. lesznek feladatai, meguntam, hogy mereszti a seggét amikor én még éjjel 11kor teregetek vagy pakolok stb. legyen feladata, hogy érezze szükség van rá, ő is valaki a családba. ezt a nem túl hasznos mintát amúgy anyámtól hoztam, pedig ő sem ment ezzel sokra a házasságában, max annyira, hogy elvált 33 év után.

itt volt ma a párkapcsolati terapeuta barátnőm és úgy érzem itt az ideje, hogy elmenjünk hozzá egy csoportos beszélgetésre. p. szerint kommunikációs problémánk van. szerintem meg csak bunkó.
arra jöttem rá reggel a zuhany alatt, hogy ő egy olyan családból jött, ahol mindennaposak voltak a konfliktusok, az anyja állandóan ordított, felverte az egész házat, szóval abból az alja részből valóan viselkedett velem is pedig nem sokat találkoztunk. mondjuk nekem annyi elég is volt erre az életemre...
szóval szerintem p. ezt a családmodellt akarja tovább vinni, mert ő mindig is egy ilyen közegbe mozgott és általam ki lett mozdítva a komfort zónájából, ami jó mert élvezi, de igazából csak ezt tudja kezelni mert ebbe nőtt fel.
hát nekem sem volt egy húdeszupi gyerekkorom apám végett, de azért nem viszem tovább sem azt sem p. vonalát a saját gyerekemnél. ezek a szerepek tudat alatt működnek és vélhetően ő észre sem veszi, hogy minden nap generál valami feszkót, ami az én kis (volt) zen életembe nem fér bele, mert már nem tudok és nem is akarok ezzel azonosulni, a gyerekemet meg pláne nem fogom kitenni egy ilyen életnek.

szóval van itt feladat és igen csak el kell beszélgetnünk, hogy kinek mit jelent a család mint fogalom, hogyan akarja azt elképzelni és milyen szerepet vállal benne..mert úgy érzem, hogy p. az esti fürdetésen és altatáson kívül kb. semmit. itt nála befejeződött az apaság, mint feladat. és nem kifogás, hogy kevés az ideje, mert pl. tegnap 3 percet álltam felette a síró gyerekkel az egyik a cumisüveggel a másik kezembe, mert azt mondta hogy megeteti. mondta hogy mindjárt csak ugye éppen megint játszott és nem ért rá, így fogtam és megetettem én a babát és egy újabb adag kérdőjel született a fejem felett. de amúgy őt nem zavarta, hogy végül nem ő etette meg, hiszen én ezt is megcsináltam helyette. amúgy igen, ezt is elbasztam, mert egyszerűen csak bele kellett volna rakni az éhes sírós gyereket az ölébe azt kész. oldja meg. nekem is van még mit tanulni. a sértődéseim nem nagyon oldják meg az ilyen helyzeteket. és lehet lazábban kellene az ilyeneket kezeljem, de mivel fáradt vagyok nem tudom. és nem jön meg a mensim sem ettől még extrább feszülés van rajtam, mert nehogy már most meg egy abortusz baszki...alig szexelünk! milyen kibaszás lenne már, nem?

mondjuk az már egészen biztos, ha még egyszer ráordít a gyerekre kapásból kidobom a telóját az ablakon vagy szájba vágom. mert csak.

nincs megoldás.csak fáj.

szombaton nagyon jó volt kint a gáton esküvőt díszíteni e.vel. végre kiszabadultam és amúgy is imádom a helyet amiket csinálunk. mondjuk kicsit levett az élvezeti értékből a 60 fok és a szemben lévő rióból üvöltő zene ami a nap végére valóban elviselhetetlen volt az idegrendszeremnek. nem is értem hogyan engedélyezik ezt. az csak gyenge vigasz, hogy a tulaja egy valaki, tehát nekik lehet napokig afeter partit tartani a hozzá tartozó tuc-tuc zenével ami üvölt és amúgy nem túlzok. na mind1. szóval az történt, hogy kurvára összevesztünk p.vel a díszítés végére amitől pocsék lett a hangulatom az utolsó fél órára és úgy tűnik az elkövetkező időre. az a gondom igazából hogy nem csitul bennem a csalódás érzése még akkor sem ha látom megbánta a leírt dolgokat és átgondolta, azóta már másképpen cselekszik. értékelem az igyekezetét de mégsem vagyok boldog ha mellette vagyok és ettől megrémülök. mi lesz ha ez nem fog változni? nagyon megbántott és tudom van ilyen egy kapcsolatban meg még ilyenebbek is, de. ami igazán bánt, hogy egy olyan dolgon kaptunk össze ami számomra triviális de ami belőle megnyilvánult hát...nem biztató.

értem én hogy mindenki jön valahonnan és jó esetbe tart valahova és nehéz átformálni a belénk nevelt hozott mintákat, de. az ő szülei még maguktól is sajnáltak mindent nem hogy mástól. rettentő irigy emberek voltak. az apukája még nem is de az anyja egy rémálom. szóval nehéz pálya a mienk ebből a szempontból és én már unom, hogy állandóan el kell magyarázni, milyen is egy normális ember, hogyan kell(ene) viselkednie ha már tényleg annyira szeret, hogy úgy érzem nekünk csak a gyerekünk közös az életünk nem. és ami a legnagyobb baj, hogy nem hiszek már abban, hogy ő meg tud annyira változni, hogy tényleg megértse ezt és ha másképp is cselekszik akkor azt szívből teszi és nem kényszerből, mondván ezt így kell csinálni ahhoz, hogy békesség legyen és vacsora. amit látok, hogy nagyon különbözőek vagyunk és nagyon mások az igényeink. vagyis úgy mondanám, nekem vannak.

szóval fáj a lelkem és nem múlik a csalódottság érzése sem, pedig már elmúlt 2 nap. szombaton nem is szóltam hozzá és annyira fájt ez az egész, hogy még sírni sem tudtam pedig annyira fáradt is voltam, tényleg nem álltam a lábamon. megtudtam, hogy lehet külön aludni egy ágyon belül amit alkalmaztam is a második éjjel is. aztán reggel volt egy pár perc összebújás de nem éreztem semmit. mi lesz ha ez nem fog változni? ha már nem fogok tudni úgy ránézni, mint eddig?
részéről a gondolat, hogy elmenjen fel sem merül, pedig most is elmondtam neki, hogy szerintem költözzön el. ettől annyira megijed, hogy ha azt kérném szedegessen csillagokat megtenné. komolyan. de ez nem megoldás. a gyereket egész este fogta el sem engedte és tudom, hogy soha nem menne el már miatta sem annyira szereti. de mi lesz ha bennem nem változnak az érzések? ha nem tudom majd megbocsájtani? vagy az idő megoldja? meddig várjak? ha ránézek már nem annak látom, mint eddig és ez baj. nekem vagy neki még nem tudom, de semiképpen sem hat jótékonyan a kapcsolatunkra. egyik nap szóba jött a házasság. ha most erre gondolok megrettenek. ó csak azt ne, amíg ő tényleg így gondolkodik dolgokról, életről, pénzről, rólam.

hát nem tudom. most tényleg nem. egy ilyen tehetetlen düh van bennem. most visszaolvastam a pár sort ami reakcióként írt és nagyon elkeseredtem. olyan érzés, mintha kiderülne, hogy megcsalt volna pl. ami igaz is, mert az érzés ehhez társul: megcsalta a hozzá fűzött reményt, hogy ő nem olyan közben meg mégis. vagy csak nekem vannak elvárásaim? és ok, hogy időnként fel kell őt világosítani, hogy nem úgy mennek a dolgok azért mert...de ez olyan unalmas, hogy ami nekem természetes, az neki nem és még csak meg sem fordul a fejében. minden el kell neki mondani és magyarázni, hogy mit miért csinálunk, mi miért normális és miért működnek és hogyan úgy a dolgok, stb.
ez normális amúgy? vagy minden ffi ilyen? mindegyiknek a pénz körül jár az agya, mert ez az elsődleges?

mennyi idő kell hozzá hogy átformáld valakinek a tudatát? vagy nem is érdemes belekezdeni pl.?

elvonatkoztatás

itt van ez a király linda. tök szép meg értelmes, de valahogy amikor meglátom mindig eszembe jut, hogy ja, ő az aki nem tudta elénekelni egyik szilveszterkor a himnuszt. tök égő volt na.

vannak dolgok amiket soha nem felejtünk el. belénk ég az érzés. ilyen a tegnap éjjel tesco közepén a pelenka soron az az ölelés p.vel. miközben a közös babánk a hordozóba aludt. benne volt az elmúlt egy évünk és a következő 10. ilyenkor az ember megbocsájtja az asztal alatt és mostanában már a tv előtt lakó zoknikat, a fáradságból adódó mordulásokat és egyéb figyelmetlenségeket, stb. vannak jó döntések és rosszak, de szerintem csak jók. nagyon fontos, hogy csak akkor tudunk jó döntéseket hozni ha azt nem szívből tesszük..hiszen az néha megcsal. a tudat soha. amikor azt mondod, hogy ok...most már ez nem jó nekem mert nem okoz örömet és súrolja napról-napról a határaimat (ez most lehet akármi, nem csak párkapcsolat) akkor kell lépni.

nekem sokat segít, hogy soha nem haragból döntök. nem mondok semmit mikor nagyon fáj, inkább alszom rá egyet és akkor jobb. tisztábban látok és érzek, sok felesleges feszültségtől megkímélem magam és főleg a környezetemet. hagyom a dolgokat maguktól áramlani és amikor itt van az ideje akkor szóvá teszem pl. vagy elmondom, elmagyarázom stb. nem tudom melyik a jobb..mikor azonnal kimondod esetleg kiabálva vagy később nyugodt hangnembe, de a lényeg inkább az, hogy nem tartom már  magamba. mindig látom, hol kell fejlődnöm egy kapcsolaton belül, mindig van valami feladat, amihez természetesen p. is hozzájárul : DD

ma pl. nagyon boldog vagyok az új pöttyös egyrészes fürdőruhám miatt amit most sikerült zsákmányolnom a dechatlonban : )
de pl. nagyon szomorú is, mert nem kaptam jó híreket anyutól aki a szemészeten járt : (

mérleg

olyan kettős érzés, hogy annyira fáradt vagyok néha, hogy minden kiesik a kezemből, nekimegyek az ajtófélfának és fogalmam sincs, hogy 10 perccel ezelőtt mit is csináltam... :DD és akkor itt van ez a gyönyörűséges boldogságos kislány, aki annyi szeretettel tölti el a szívemet, hogy néha úgy érzem már nincs is hely semmi másnak benne, hogy a gyerek tényleg egyfajta életbeteljesítés meg ilyenek és igazából nem is lehet ezt megírni sem körbeírni, hogy na. de tényleg. amikor már kettőig nem látok és ordít, csak mosolygok mert még akkor is cuki és minden nap mutat már valami újat, igazi felüdülés : )) már mosolyog, kommunikál a szemével és gügyög. zabálnivaló! ahogy grimaszol, fintorog...tiszta szerelem : ) már évek óta erre (rá) vágytam és úgy érzem vele kiteljesedtem. mivel a karrieremet már megéltem nincs semmi hiányérzet bennem. úgy is mondhatnám be- és kiteljesedtem. tényleg átformálja az ember tudatát, hozzáállását az élethez.

pl. mondhatnám,hogy leszarok dolgokat, de nem. nagyon fájt, hogy a legjobb barátnőim(kettő a négyből) el sem jöttek meglátogatni sem a kórházba sem itthonra. nem is kerestek igazából, hogy mi van, talán 1x ha felhívtak. akkor látták a kislányomat, mikor volt egy közös csajos találkozás és oda elvittem magammal, különben lehet még a mai napig sem látták volna. nem is értem. úgy gondoltam ennél azért több van közöttünk a 15 év alatt. én ott voltam mikor születtek a gyerekek, sőt az egyikkel még terhességi tanácsadásra is jártam. nem értem mi ez a közöny vagy érdektelenség részükről, de nagyon bántó. főleg, hogy az első hetekben, hónapban még én exkuzáltam őket p. és anyám előtt, hogy azért nem tudnak jönni, mert szegényeknek mennyi munkájuk van, meg stb. de ahogy telt az idő csak annyit mondtam nekik, hogy ez van. ennyit érek nekik és az életem. igen, ezen a ponton erősen átértékelődtek bennem a kapcsolataim iránti elkötelezettségeim. igazából már nem is akartam elmenni arra a csajos találkozóra, mert nem volt kedvem. nekem ez a baba akkora öröm és persze nekik már lehet nem nagy szám, hogy született megint egy gyerek, mert nekik is van és már nagyok és az egyiknek nem is egy hanem kettő van, de mégis. nekem nincsenek soha nagy elvárásaim az emberekkel szemben, hiszen felesleges, csak magamnak okoznék csalódást. de azért talán 20 perc egy számomra nagy dolog örömében nagy kívánság? ez szerintem nem egy mindennapi dolog, hogy majd két hónap múlva megismételjük vagy ilyenek.
de igazából nagyon fura, hogy a szűk baráti körömből csak töredék ember jött el, pedig annyira várták a kislányt. állítólag.

tudom tudom, nem a ninccsel kell foglalkozni, hanem azzal ami van.
próbálkozom. erősen.